STALACTITE - The Silent Witness
Vonószenekarra

Ebben a művében Fazakas Aaron zeneszerző többalakú és arculatgazdag kifejezésmódot használ, amely impozáns képsorok felkeltésére irányult. Először is olyan belterekről, a képzelet “rejtett” térségeiről van szó, amelyeket a zeneszerző kellőképpen érdekes és játékos szemérem nélküliséggel hoz felszínre, hogy indokolja a három részből álló mű szerkezet- és szuggesztivitásbeli tétjét. A kifejező erejű, „polifonikus” szerkezet abban az értelemben kelti fel a figyelmet, amelyben ez a szándékos “programatizmus” a képsorok kialakítására törekszik az intonáció, a ritmika és a figuráció (futamok) szintjén, valamint az alkalmazott kifejezőeszközök tekintetében. Másodsorban egy “ellenpontozó” szerkezetről is szólunk, azaz a koreográfia (mozgás- és gesztusvilág) sugallta szuggesztivitásról.

Első rész – Entry (Tears Of The Stalactite)
A kezdettől közbeszól a boltíves figurációk kifejező szimmetriája: a lelkiállapotot a kissé “hátborzongató” pizzicato is növeli – egy “összecsípett”, hegyes hangzásvilágról van szó, amely a megfelelő erővel rendelkező cseppek gravitációs irányultságát jelzik. A cseppek esés közben “leharapnak” a barlang hangtalan falából, és az ismételt boltívszerű futamok lassan és megingathatatlanul előre törnek, haladnak “egy minél nagyobb mélység” és a progresszív sötét felé, amelynek érezhető hatása a “borzalom” és a “félelemkeltés”, amely egyre jobban kiteljesedik a titok kapuja előtt. A boltív mellett megfigyelhető a cseppek kristályszerű esésének képsora, amelyeket az üveghangok fényes és fémes hatása jelez. A kiteljesedő és gyors lüktetés képében megfogalmazott, megszerkesztett rész, voltaképpen a titok “közepe” felé vezető út vázlatává lényegül.

Második rész – Inside (In The Spell's Arms)
Rövid lélegzetű, de összpontosító erővel rendelkező rész, ami a kontemplatív (gondolati) szuggesztivitásra figyel. A szépség titkainak felfedésére első sorban a természetesség “gótikuma” és az ívesítés szolgál. A (bach-i) protestáns korál megjelenítése és eszmeisége az első érzet, amelyre a „letámadó (invazív) és lehengerlő szelídség”, valamint a természet „katedrálisa”– például egy barlang – csodájának empátiakeltő képessége jellemző. Nincs a műben semmi, ami a homéroszi és a plátoni képvilágra vonatkozna, amely „vesztőhelynek” tartja a barlangot. Ebben a zenében csak a bűvöletet és az elragadtatást eredményező rácsodálkozás tapasztalható, amely felülmúlja az elképzelhetőt, voltaképpen egy vallásos érzet túlcsordulásáról van szó, amely az eltitkolt és a mélyben elrejtett fennségesség előtti csodálkozást tolmácsolja.

Harmadik rész – Exit (A Revelation's Consequence)
A tétel zenéje első jelentésében a „Paradicsomból való kiűzetést” jelképezi, egy kényszerű és feltételhez kötött kiűzetést, valamint a félelemérzethez való intuitív (ösztönszerű) visszatérést, a rációt és a klausztrofóbiát hordozó észbeli teljességet, amely már meghaladta az elfogadhatóság, a tűrőképesség felső határát. A felszínre való kétségbeesett rohanás, a sötétség elől való pánikszerű menekülés, visszavonulás, a „gonosz” gondolata, amely az ismeretlenségben és a sötétségben lakozik, a léptek össszefonódása, a félreértés és az eltévelyedettség, valamint a botlás, leesés és a fény felé való törekvés újrakezdése mind megtalálhatók. A tétel repríze, azaz a „ciklus” repríze szintetikus: visszatérnek a pizzicato-s szuggesztivitással telített futamok és a magas „cseppek”. A tétel utolsó része roppant dinamikus egy „pikárdiai” kadenciával zárul, egy biztonság- és fényhordozó dúrban.

Következtetésképpen
A zenemű nyelvezete szintetikus, amelyben a dzsessz és a protestáns korál jellegzetes dallamvilága egyaránt megtalálható, nem beszélve a hömpölygő dallamosságról, amely játékos (ludikus) jelleget kölcsönöz a műnek. Olyan, mint a nyolcadik „törpe” története, amely eltévedt a hegy gyomrában, ahol az Alvó Szépség aludta csipkerózsika álmát. A mű szvitszerű jellege is említést érdemel (a nyomatékosított háromrészesség ellenére). A zene szövése a többszólamúság hatásos és jól képzett alkalmazásával teljesedik ki, amely első sorban a szuggesztivitásra és a szerkezetbeli koherenciára épül – pontosan a kifejezésmód szerkezeti koherenciájáról van szó. Többféle imitáció, szabad ellenpontozás és „szellős” írásmód (a kamarazenekar összetétele is emellett szól) jellemzi, valamint az a szófogadó „játék”, amely nem mentes a fékezhetetlen kíváncsiságtól, mindez a hangzásszintek, permutációk, augmentációk és stretták révén zajlik. Egy utolsó értelemben tett kijelentés: a zenemű stilisztikailag a barokk zenéhez közelít, de megemlítendő a játékosság különös jegye: olyan világot tár elénk, amely az elbűvölő kíváncsiságban, a spontaneitásban, a frissességben és a tisztaságban gyökerezik, pont úgy, mint Prokofjev, Ravel, Schumann vagy Csajkovszkij zenéje...